Reacting Chernobyl

Szerelési idő: 4 óra
Bontási idő: 1 óra

Világítás:
2 PAR 1000W
1 Profil 550W
3 PC 1000W
10 PC 650W
2 Halogén 2000W
1 Halogén 1000W
fénypult

Hangosítás:
2 hangfal (min. 300W)
1 wireless mikrofon
1 min. 2 csatornás keverő

Egyéb:
2 Projektor
1 asztal

Miruna Runcan: Új dramatikus struktúrák, alkudható képzelt terek. A kísérleti jelleg felvállalásáról
Observator Cultural, 879. szám, 2017. július 07.

„Egy végletekig igénybevevő előadás a magas színvonalon működő előadók számára, kíváncsiság-gerjesztő és provokatív a nézők számára – egy olyan előadás, amely, véleményem szerint, legalább kétszer megnézendő. Mert vakmerő eredetisége egy olyan mélyrétegű részvételt kíván, amely túlmutat az azonnalin.”

Győrfi Kata: Megöleljék-e érkező szeretteiket vagy ne?
Helikon, 28. évf., 03. (713.) szám, 2017. április 07.

„Amitől a produkció több, mint egy szájbarágós, a nézőt annak mély politikai és történelmi álmából felrázó gesztus, az a játék és a játékosság. Az elődás sokszor követhetetlen, túlságosan tudományos és érthetetlen rétegei közé beférkőzik – feltételezem – koncepciószerűen is, de főleg a várótermes színészek természetéből adódóan: a szabadság. (…) A színészi – de nem csak – játék inkább fizikai és cselekvésszerű, amiben úgy feltételezzük, hogy a test-lélek dualizmus elképzelését feloldva, a jelenlét minőségei elválaszthatatlanná válnak: test és szellem egy és ugyanazon játékban van.”

Boros Kinga: Kommunista Armageddon
szinhaz.net, 2017. március 21.

„A felzaklató történetek pedig mint információ hangzanak el: a színészi játék nem tud hozzákapcsolódni, mert előadójának közben arra kell figyelnie, hogy le ne lépjék a lábát a játékban. Érezhető az alkotói szándék: nagyon rafinált kontrasztnak kellene megszületnie, olyan ellenpontozásnak, amitől nehéz lesz a lélek, de ami elzár a feloldást adó meghatódástól.”

Alexandra Dima: Reacting Chernobyl – Az emberek játékai…
revistacultura.ro, 2017. március 16.

„Mégis, a látszólagos témaidegenség jelenti számomra az előadás legsikeresebb részét: a halálról való beszéd gyermeki kacagásba fullad, valamint a bemutatott szituációk súlyossága elvész egy majdnem folyamatos tornában, amely mind a színészek, mint a teremben ülők számára fárasztó. Egy kettős játék jön létre tehát: egyrészt az úgynevezett fiktív térben végbemenő, amelyhez a történések ritmusa is igazodik, másrészt pedig az, ami magát a nézőt is magával ragadja, és amely megosztott figyelmet kíván oly módon, hogy a mókázást és a történetet egyidejűleg követni tudjuk.”

Kulcsár Árpád: Most játsszuk azt, hogy nukleáris katasztrófa
multikult.transindex.ro, 2017. március 03.

„A rendező képes elérni pusztán a mozgásokkal, testekkel, nyelvvel, hogy egyre fokozódjon a feszültség a nézőtér és játéktér közötti szűk sávban, a színészek a legváratlanabb pillanatokban szögeznek kérdéseket a nézőkhöz, vagy kezdenek el valamiről vitázni, vagy kerülnek be olyan párbeszédek, amik például egy Csernonbil-vicc, vagy fekete humorral tűzdelt jelenet után brutálisan hatnak.”

Széman Emese Rózsa: Kritika helyett – Reacting Chernobyl
Facebook, 2017. február 24.

„Végig azt éreztem, mintha ez az előadás rólam, vagy ha nem is rólam, de személyesen nekem szólna. Igaz, így is ültem be, hogy ehhez nekem közöm van. Egyébként ezt elérni egy előadásnak a legnagyobb dolog, még akkor is, ha nálam a „csernobiliságom” játszott közre ebben. Nem tudom, milyen lehet teljesen „külső” szemmel nézni. De hiszen ki kívülálló ebben a történetben?”